Feketében kék
A kék húsában csillagfény szegek,
keresztként feszül a horizont síkja,
villám dárdát döfnek a fellegek,
könnyekkel telik a remény sírja.
Futó fény hasít, elevent talál,
törzsnek tetején koronába csap,
égő hársvirágból isten inhalál,
s az ember, reszkető ajkába harap.
Nincs ima, csak a sötét ég mennydörög,
földön a remény, kékje csupa sár,
özönvíz rohan, a sóhaj már hörög,
hangtalan felrepül a halálmadár.
jön az este /reflexvers/
jön az este nyöszörgő fényekre lép
megsápadt valóság tükrén a kép
lassan elsötétül tűnik a ránc a kóc
a magány vállán újra sírhat a bohóc
ezerszer megragasztott álmok jönnek
a vágy mezítláb talpa alatt könnyek
csorognak mint vézna apró patak
milyen kár hogy ma ma újra láttalak
tű voltál vergődött szembogaram
túladagolt kép túl sok a gramm
mentem kábán s átáztatott a kín
Attila látomás állomás vasúti sín
végállomás a végtelen kezdete kéne
alagút túlsóvége vakító fénye
ajkadra gondolok aztán mégse
gyilkos kéne szívembe kése
vagy mit tudom én mi lenne jó
lelkemen lék és én zátonyra futott hajó
nem jó élve bár tudnám milyen halva
jó lenne véletlen vagy épp készakarva
nem tudom de oly nehéz e teher
gyűlölöm magam mert álmodni mer
bennem az a vézna csont sovány remény
de mit sem ér mint ez a semmi költemény
fáradt percek
ágyamba zuhannak
a fáradt percek
kopott csillag hunyorít
a függönyön át
szívemben a szú
a dobbanáson perceg
és a ma maga köré
fonja bábját
korhadó szív körül
repedezett kéreg
réseiben sárga mohaként
haldoklik a vágy
a bábból kibújó holnap
lassú méreg
jó lenne újra halni
kínoz a honvágy
sötét sírgödör az ágyam
benne halott percek
álmok állnak fölénk
s rögöt dobva lassan eltemetnek
indián ősz
nézd csak
az ősz földre ül megint
oly gyönge már
de könnyedén legyint
szél lebben
dér lepte fűzfaág haján
és ülve hal
mint egy büszke indián
varjú toll
szél ölén kering
nincs ősz haj
csak ködös sáros ing
elindul a tél
mokaszin nyomán
dobszó bújik át
egy felhő karikán
Évelő
sápadó ablakon
jégvirágok nyílnak
szirmokon átdereng
a sárga holdsugár
és a fagyvirágok
a csend vállán sírnak
mikor a kéményből
a tűznek füstje száll
rád gondolok fagy szorít
lélek reped szív rian
nincs isten ki megsegít
ajkam szorítja fogam
serken a vér íze fáj
kínom könnyek közt nyelem
halál s köztem akadály
mért nem ölsz meg szerelem
olvad a hó tél szökik
ibolya kel fű közül
szirma fénybe öltözik
bibén méhnek csókja ül
rügy mosolyán hófehér
meggyfavirág születik
sóhajával fut a szél
alma szilva követik
rád gondolok leszel tű
szívbe öltő fájdalom
minden öltés gyönyörű
reménytelen bámulom
érzést hímző gondolat
szívfalára odavarr
szemed szád az arcodat
mindazt mint a vágy akar
pipacs pirul búzaközt
álmosan ring a kalász
fönn az égen sas köröz
bodzabokor hadonász
kakukk röppen odaszól
évet ígér a csibész
fácán riad valahol
még a nap is odanéz
rád gondolok fut a tűz
minden sejtem ég lobog
pokol falára kitűz
jön az ördög vicsorog
kínjaimból verset ír
és kántálja Lucifer
de nem jut még puha sír
melybe testem lehever
rozsda marta falevél
keringőzve földre száll
hideget hoz már a szél
v alakban sok madár
kökény kékre fagy lehel
sárga fűközt jár a dér
elbújik ki élni mer
szállingózva itt a tél
rád gondolok mindig
múlnak az évszakok
fut a perc az óra
lassan elfogy időm
mély ránc fölött ősz haj
vének a mondatok
csak te maradsz örök
nem ölelt szeretőm
talpfák tövén
bágyadt gyönge fény
domb vállán pihen
árnyék feketén
fekszik egy sínen
bíbor és a kék
egymásba vegyül
zúzott köveken
fáradt est terül
váltó kattogás
talpfa nyöszörög
árok szegletén
reszket már a rög
sínek tetején
fénysugár suhan
megcsúszik a fém
hangja elrohan
csend ül mint a por
hallgatag a táj
nincsenek szavak
némaság szitál
ujjam végén
ujjam végén az erek
önmagukba görbülő
lüktető végtelenek
hol örök vár a végre
sejtekbe kapaszkodva
kuporog a sötétbe
ujjam végén temető
érintések nyugszanak
bőrhant alatt múlt idő
hajnalok
félhomály festi a szobát egyszerűre
hol a csend elterült faltól falig
csak sóhajom koppan néha a kőre
míg elalszom valahogy hajnalig
csillagfény üt rést a fekete égen
melyen keresztül bámul a mindenség
de már feszeng ruhám a széken
lassan öltözni kell nincs mentség
kapkodva veszekednek a percek
míg izzószál előtt pirul a kenyér
hűtőajtó mögött némi vajat sejtek
mely magára édes mézet remél
zúg a mikró benne kávém szédül
míg forró sóhaja illata száll
és az ajkam megégetem végül
de ilyen a hajnal sietni muszáj
kilök az ajtó a zár kizár
a hajnal költözik már pakol
ajtaja előtt friss reggel vár
és az élet pörög zakatol
és ott hagytam párnám alatt
szendergő féltve őrzött vágyam
de felébredt és zihálva szaladt
mindent ami te vagy hozva utánam
néhanap (egy képre)
csendből ront rám néhanap
éjszakánként megfeszít
fogam ajkamba harap
Isten ekkor elhajít
összegyűri lelkemet
úgy dobja a sarokba
bánatot mint szegeket
üti a mellkasomba
fájdalomnak csillaga
szemem tükrén felragyog
gyűrött lelkem sóhaja
mégis hozzá andalog
hajnal bújik ablakon
fény vasalja lelkemet
szeg görbül a mellkason
még az élet nem temet
bezáródó csend előtt
várom mégis éjjelig
sosem ölelt szeretőt
ki csak bennem létezik
Nyafogó (Mindenszentek előtt)
Apa, gyere, játszunk még,
heverj le mellém ide!
Látod mily színes az ég?
Nézd, ott száll egy gerlice,
hallod szárnyai neszét,
ahogy evez a légben?
Apa, suttogj egy mesét,
idebújok egészen.
Apa, mért vérzik az ég
ott a hegyek csúcsain?
s hová lett a messzeség,
mért szürke a rózsaszín?
Apa, mért hideg kezed,
mért csendes a mellkasod?
Apa, nyisd ki a szemed,
apa, nézd, nézd, jó vagyok!
Apa, nem játszol velem,
fejfádra száll sóhajom,
gyertyán reszket a kezem,
füstbe bújik homlokom.
Apa, gyere, játszunk még,
nézd, leheverek ide!
Látod, mily sírós az ég,
fönn lebeg egy gerlice.
Zivatar
Tarló fölött még búzák sóhaja
kombájnok füstjében lebeg,
de dörög az ég, szakad az éjszaka,
remegő hold arcán villám marta heg.
Jeges szél forróságba mar,
levél szakad, az ág törik,
fellegpapírba holdsugarat csavar
a zivatar, s az Orion könnyezik.
Göncöl szekeréről vágy pereg
kavicsként a Tejút üveg kövén,
rád gondolok, szívem megremeg,
meghalni kéne, csak úgy könnyedén.
Hajnali szél tócsákban szipog,
hol véres fényeit mossa a nap,
felkap az idő s velem munkába robog,
élni kell, s fogam ajkamba harap.
Ennyi csak az ember /egy járókelő halálára/
Ácsorgok a zebra előtt,
ömlik a forgalom,
kipufogógázzal játszik a nap,
már koszos a délelőtt,
a légzés fájdalom,
és az idő a hátamra csap.
Zöldön sietve lépek,
elém gondok fekszenek,
de elbukik a gátfutó gondolat,
hétfőn hiányzik a péntek,
a reményből nagyot szelek,
s egy járgány vadul belém tolat.
Törik az idő, omlik a tér,
testem aszfalton görbül,
ujjaim lazulnak,csorog a vér,
a világ behunyja szemét végül.
Hús, kötöző inak, vérerek,
csontok, porcok, a lélekruhám
lassan kigombolom,vetkezek,
már várnak ott fenn rám.
Bennem görcsben a kérdés,
hát ennyi csak az ember,
egy megfoghatatlan eltűnő semmi?
Született, élt kicsit, és
hiába kezében a fegyver,
ha jön a vég, nincs, nincs mit tenni.
Csontok közül úszik a lélek,
hogy van-e új haza,
s kikötő, nem hiszem,
hová befuthat a hajótörött lélek,
hová kuporgatott
emlékeim átviszem.
Csónak
Csónakhallgatáson libegek a csenden,
a világ, mint papír, gyűrve tenyeremben,
szkarabeuszbogár lábaként az ujjam,
görgeti, forgatja, galacsin a múltam.
Gondolat viharán fekete fellegek,
fájdalom villámtól a szívem megremeg,
hallgatás csónakját átszúrja egy zátony,
kiszakad belőlem, robban sóhajtásom,
vijjogó sirályként csak csapkod felettem,
óriás tengerré nőtt a patakcsendem,
lelkembe hiányod bele-belemélyed,
hogy lehetsz szívemen, billog, égő bélyeg?
Elapad a csendem, tenyeremen világ,
ujjaim simítják, zaj a lelkembe vág,
valaki szól hozzám, törik hallgatásom,
libegő csónakom, part mellet egy láncon.
Ragyogás
Ragyog a város, futnak a fények
karácsonyfákon csillogó szépek,
lobogó gyertya, ezüstös csengő,
puha szőnyegen ajándék erdő.
Okos telefon, hej de szép tipp-topp,
nyílik a drága full hd laptop,
menő játékok processzor lába
illúziókat rúg e világba.
Kopott kis házban egyszerű szépen,
ajándék csillog szívből egészen,
szemek íriszén őszinte szándék,
szeretet ölel, igaz ajándék.
Hol ez a világ, melyik irányba?
Ezt a világot csak a szív látja,
akinek nincsen, nincs lejjebb, mélyebb,
szívtelen ember a legszegényebb.
Nem vagyok gazdag, de hogyha lennék,
szegénység lenne, amit megvennék,
koldustól botot, remegő kezet,
kopott talicskát, eltört kereket,
fázótól fagyot, éhestől korgást,
megállítanám az őrült forgást,
amiben a pénz szédít és kábít,
embert embernek, ellennek állít.
Bár lehetnénk mind, mind csak egyformák,
kikre áldásuk égiek szórják,
lenne életünk egyszerű játék,
kiknek a halál végső ajándék!
Kopott gomb
Csak kopott gomb vagyok, képzelt cérnaszálon,
didergő világban egy télikabáton,
ha kell kigombolnak, és be hogyha fáznak,
nem vagyok csak kellék ennek a világnak.
Lezuhanni vágyom, porban elgurulni,
pókhálós sarokban csend hangján aludni,
elszakadt cérnaszál nem lenne csak emlék,
nincs már a világon semmi miért lennék,
ujjak közt újra gomb, akit kihasználnak;
hiányozna cérnám, legszebb a világnak.
Szívem közepébe szép fekete szálak,
gyönyörű érzésként vissza visszajárnak,
vágyott cérnaszálam, te tartasz még engem,
nem húzol magadhoz, hagyod, hogy csak lengjen,
ez a megkopott gomb, aki arra vágyik,
fekete cérnaszál ringassa halálig.
Séta az őszben
Felettem felleg, lebegő bánat,
összegyűlt könnye az óceánnak
szitálva esik, arcomat mossa,
lecsorgó cseppet cipőm tapossa.
Hangtalan hullnak elhagyott percek,
bennem a bánat, mint a szú perceg,
akár a fákon, rajtam se látszik,
a kéreg alatt kín vacsorázik.
Megvénült az ősz, ezer a ránca,
hatalmas szántón fut a barázda,
meztelen fákon varjú had méláz,
ballagok csendben, nincs, ami felráz.
Falevél pörög megsárgult testtel,
együtt ázik el a verebekkel,
kik gubbasztanak a rozsda dróton,
mely alatt a ház, a ház is ódon.
Talpamba ölel a bús árva sár,
lépteim alatt menedékre vár,
de koppan az út, tépi a beton,
szétmálló testét pecsétként hagyom.
Elhagyott mező, megtalált város
itt tiszta az út, a lelkem sáros,
autók jönnek, ázok a zajba,
hullik a kedvem szürke avarba.
Hársfalevek című kötetem Netkötet változata itt olvasható:
(katt a képre)
Karácsonyi takaró
Késő délután volt
akácon gyűltek a varjak,
a fagyos úton
lábaim hozzá indultak.
Szél rángatta kabátom,
úgy mint aki vinné,
úgy mint aki nagyon,
nagyon irigyelné.
Jégcsapok függtek
ereszcsatornákon,
kapaszkodtak egyre
mint bennem egy-két álom.
Nyitottam az ajtót,
a résen beszökött a hó,
apám bent az ágyon,
deresen vacogó.
Fagyos hideg volt,
elfogyott a gáza,
s míg ő az ágyon aludt
felszökött a láza.
Rám mosolygott szeme,
pedig lehelete dér,
sóhajom szaladt az égre,
fel az Istenér’
Egyedül jött vissza,
mint már annyiszor,
talán üzent is…, hogy jobb
ha takarót hozol.
Szinte szakadt a hó,
de én szedtem a lábam,
félóra sem volt
s a boltot megjártam.
Sietve téptem le
a csomagoló papírt,
s betakartam apám,
ki könnyek nélkül sírt.
Láthattam volna,
csak só ment a szemembe,
de úgy csináltam én is,
mintha rendbe lenne.
Begyújtottam, s mikor
már szűnt vacogása,
elköszönt tőlem
drága keze szorítása.
Az ajtó előtt
még felnéztem az égre,
és süket lett a fülem
minden szent igére….
….Néhány év múltán
egy kezdődő nyáron,
az a takaró lett szemfedél
az édesapámon.
Gyertya lángja égett
füstje keringve szállt,
s én térdre esve zokogva
tanultam a halált.
Az utolsó előtt
utolsó versem még bennem
itt száguld a vérlemezekben
szívemből folyton kitagadva
mint rossz gyermekét az anyja
egyik ajtón űzi a másikon várja
soha sincs béke a lüktető szobába’
utolsó versem már készen
beleírva törött egészem
minden tövisem minden rózsám
